Mi történt a régi Reitával? 19. fejezet

19. fejezet

Estig bent vagyunk. Az utóbbi pár órában inkább csak rögtönöztünk, hátha sikerül valami használhatót alkotni. Néha sikerül, néha nem. Próba szerencse.

- Menjünk haza, teljesen kész vagyok – kéri Kai.

- Én is – teszi le gitárját Aoi.

Száj húzva veszem tudomásul, hogy vége a napnak, ideje haza menni. Lustán teszem le szeretett hangszerem, és pakolom össze a holmim. A kiadó előtt intünk búcsút egymásnak, és mindenki megy a maga dolgára. Ruru még a kezével telefont formál, ezzel jelezve, hogy majd hívjam ha kell. Jólesik a törődése. Lassú léptekkel indulok a kocsim felé. Nincs túl sok kedvem haza menni, de fáradt vagyok. Nem is tudom mi készített ki ennyire. Talán az otthoniak. Könnyen lehet. Otthon zene fogad. Tehát Pon itthon van. A zajokból ítélve a nappaliban van. Leveszem a cipőm és belépek a helyiségbe. Pon a TV-előtt ül és valami bugyuta műsort bambul.

- Megjöttem – mondom.

- Szia, sokáig voltál – jegyzi meg.

- Nem néztük az órát – vonok vállat.

Átmegyek a konyhába, hogy keressek valami vacsoránk valót. Van némi maradék. Melegítek egy adagot.

- Szarul nézel ki – hallom meg a hátam mögül Hiroto hangját.

- Fáradt vagyok.

Biccent és visszamegy a szobába. A kaja megmelegszik, leülök az asztalhoz és megeszem. Nincs sok étvágyam, de jól esik. Mikor elfogy, elmosogatok magma után, és elmosogatok. Elvonszolom magam a fürdőbe. Ott hanyagul ledobálom magamról a ruhákat és beállok a forró vízsugár alá. Teljesen ellazít, felfrissít. Annyira jó érzés. Végül, miután gőzfürdőt varázsolok a fürdőből, kilépek és elcsoszogok a hálóba. Már nem is számítok semmire sem. Nem kell sok, hogy elaludjak. Teljesen ki vagyok készülve.

Túl hamar csöng a telefonom. Reggel van, kelni kell. Szerencsére a mai nap könnyű, Kai és Ruki interjúra mennek, így csak délelőtt kell zenélni, aztán mindenki mehet amerre lát. Ki kéne találnom valami programot. Lehet elhívom a srácokat valahova.

A konyhában főzök egy kávét, és cigire gyújtok.

- Hamar lefeküdtél – jegyzi meg Pon, mikor megjelenik.

- Fáradt voltam – motyogom.

- Meddig leszel bent?

- Nagyjából délig. Kai és Ruki interjúra megy.

- Akkor elmehetnénk vásárolni. Szeretnék pár dolgot.

- Mit? - kérdezem rosszat sejtve.

- Kinéztem tegnap egy kisebb szekrényt. Oda lehetne pakolni a hangcuccaidat és a karbantartó felszerelést. Az újságjaink is odaférnének. És akkor minden nagyjából egy helyen lenne.

- Minek? Hova? Az újságjaim egy helyen vannak, ahogy az karbantartó felszerelés is.

- Igen, a földön. Mikor takarítok mindig pakolhatom el őket. A többi holmi megy dobozban. A dobozok felkerülhetne a szekrényre. Megnéztem, és nem drága. A TV mellé és az ajtó közti falrészen elfér. Több színben is van. Barna, fekete és fehér, nézd – tolja elém az újságot.

- Erről mikor akartál engem megkérdezni?

- Tegnap, de elvonultál. Mindegy, az jó, ha találkozunk és elmegyünk?

- Áruld el, minek még egy szekrény? Az újságokat be lehet suvasztani a dohányzó asztal alá, vagy ha más nem, kidobni.

- Nem akarom kidobni őket. Sokszor újra olvasom őket. Miért olyan nagy baj, hogy szeretnék egy kis rendet? Ott egyszerűbb is lenne tárolni, mert állítva is odaférnek, így nem kell szétpakolni ha keresed valamelyiket – nyűgösködik.

Már megint kezdi, ilyen nincs.

- Ezt beszéljük meg, ha hazaértem, jó? Egyáltalán lemérted mekkora ott a hely?

- Igen, lemértem. Pont odafér. És lesznek még szabad helyek rajta, szóval tök jó.

- Előbb látni szeretném, szóval várj meg – morranok.

Kezd nagyon elegem lenni, hogy a falnak beszélek.

Morogva megyek próbára. A fiúk inkább kitérnek előlem. Ruru szusszan egyet és a szemeit forgatja. Eljátszunk pár számot, mikor bejön a főnök, mondván, hogy menjünk vele a tárgyalóba. Ahogy megyünk, Ruru a vállamra teszi a kezét, hogy biztasson. A tárgyalóban lévő nagy asztalhoz leülünk, és a főnök előadja, hogy nemsokára mennünk kell újra klipet forgatni. Oké, benne vagyok. Épp a terveket vázolja, mikor rezegni kezd a telefonom. Megnézem a kijelzőt, és kinyomom. Pon az, de most nem tudok vele beszélni.

- Reita, figyelsz? - kérdi.

- Igen, bocsánat – hajtom le a fejem.

Megbeszéljük az elképzeléseinket a helyszínnel, a videó témájával és a zenével kapcsolatban. Annyira bele lendülünk a munkába, hogy a főnök hozat nekünk ebédet, és ott helyben kajálunk meg. Utána folytatjuk a megbeszélést. Rukinak terveznie kell az újabb ruhákat és egyebeket, nekem is kéne valami menő ékszert csinálnom. Majd kitalálok valamit. Fogalmam sincs mit kéne csinálni. Késő délutánig bent ülünk és dolgozunk. Leszívott aggyal indulok haza. Már a parkolóban vagyok, mikor eszembe jut, hogy Pon hívott. Kelletlenül felhívom.

- Szia, kerestél – szólok bele a készülékbe.

- Ugye nem felejtetted el, hogy dolgunk van? - kérdi.

- Nem, csak mostanáig a főnöktől kaptunk fejtágítást. Hulla vagyok, halasszuk el későbbre, jó? - kérem.

- De.... de, megbeszéltük – hitetlenkedik.

- Tudom, de rengeteg dolgom van.

- Mi? - kérdi dacosan.

Veszek egy mély lélegzetet.

- Muszáj most megbeszélni? - kérdezem.

- Nem, ha egyedül haza jössz. Uruhát is hozod?

- Nem, nem hozom, és hagyd őt békén.

- Jól van, otthon vagyok – és kinyom.

Zsebre vágom a telefont, és egy hatalmas sóhaj kíséretében hátra dőlök. Már előre félek mi lesz. Percekig ülök és a halántékom dörzsölöm. Fáradt vagyok, pihenni szeretnék, de nem ért még véget a nap. Vár még egy kemény menet Ponnal és ékszert is kéne tervezni. Kíváncsi vagyok, mikor jutok majd ágyba. Lassan elindulok, mert sose érek haza. Minél előbb túl akarok esni a veszekedésen. Viszonylag hamar hazajutok. Fáradtan esek haza, és veszem le a bakancsom.

- Végre itt vagy – fogad.

- Neked is szia – motyogom.

- Mehetünk? - csillog a szeme.

- Várjál már! Még haza se értem! - morranok rá.

Megszeppen és eltűnik a nappaliban. Amint tudok, elmegyek a konyhába, hogy csináljak magamnak egy kávét. Míg készül, cigire gyújtok. Lefő a fekete, beízesítem magamnak és jólesően kortyolom. Felfrissülök, kicsit élénkít a koffein. Immár kicsit éberebben indulok a nappaliba. Pon azonnal felugrik és kezében egy újsággal rohan elém.

- Ez az, nézd – mutatja.

Szem forgatva veszem el tőle és nézem meg. Egy sima, jellegtelen szekrény. Nem tudok vele mit kezdeni. Nem mondom, hogy tetszik, de azt se, hogy nem.

- Na, mit szólsz? - csillog a szeme, és toporog előttem.

- Nem tudom. Szerintem megoldható a problémád enélkül is – adom vissza neki és leülök a kanapéra.

- Miért? Mégis mit találtál ki? Miért nem jó amit én találok ki? - nyafog.

- Nem tudom még, de hadd gondolkodjak – iszom meg a maradék kávét.

- De... de... - kezdi.

- Figyelj, hosszú napom volt, fáradt vagyok, ki se látok a munkából. Pihenni szeretnék, erre még te is itt nyafogsz nekem, és nem hagysz gondolkodni. Tedd magad takarékra, még átgondolom, aztán megbeszéljük, úgy hogy te is meghallgatsz engem, világos? - vesztem el végleg a türelmem.

Hatalmas szemekkel néz rám, aztán feláll és itt hagy. Remek, most megsértődött. Nem érdekel most különösebben. Egyszerűen irritál, hogy miért nem tud meghallgatni. Megyek eszem valamit, aztán leülök és próbálok kitalálni valamit. Jobb híján a neten nézegetek gyűrűket, hátha megihlet valamelyik. Találok is pár érdekeset, és kezd körvonalazódni bennem az új ékszer. El is kezdek rajzolni. Az se zavar különösebben, hogy Pon látványosan szenved mellettem, és próbálja felhívni magára a figyelmem. Mindenhogy próbálja tudtomra adni, hogy mérges rám. Ha lehet, még inkább bosszantja, hogy teljes mértékben figyelmen kívül hagyom. Gyorsa vázlatot készítek, több szögből rajzolom le, a díszítéseket külön és a gyűrűre is rárajzolva. Szép lesz. Csak akkor hagyom abba, mikor már alig látok és fáj a kezem meg a hátam. Nem veszem a fáradtságot, hogy még megfürödjek, inkább csak ledobálom magamról a ruhákat és beájulok az ágyba.

Reggel a telefon ébreszt. Nagyon fáradt vagyok. A konyhában Pon ücsörög és a kávéját szürcsöli.

- 'Reggelt – morog.

- Neked is – megnézem a kávé főtőt, de üres.

Fintorgok és felteszek egy újabb adagot. Tüntetően elfordul, és nem szól hozzám. Nem érdekel a hisztije. Amint lefő a koffein bomba, beízesítem és nagyokat kortyolok belőle. Érzem, hogy kezd hatni, és egyre éberebb vagyok. Míg éledezek megnézem a dohányzó asztalon hagyott rajzaimat.

- Király – mosolygok.

Beviszem, aztán majd elviszem az ékszerészhez. Ha jól rémlik, ma egész nap bent leszünk. Majd lehet előbb el kell kérnem magam, hogy még a rajzokat is el tudjam vinni. Megiszom a kávém, összeszedem magam és megyek. Pon még csak nem is köszön, ami szarul esik, de ez van. Már nem is tudom mit várok. Sikerül elkerülnöm a dugót, így időben beérek. Sőt, Ruki az aki késik. Végig magamon érzem Ruru tekintetét. Szerintem sejti, hogy volt valami, mert bármennyire próbálok úgy tenni, mintha semmi baj se lenne.

- Próba után beszélünk – jelenti ki.

- Nem, doglom van.

- Mi?

- Egy út az ékszerészhez.

- Oké, akkor veled megyek – jelenti ki.

- Nem – jelentem ki.

- De – és ezzel lezártnak tekinti a vitát.

Morogva folytatom a próbát.