Mi történt a régi Reitával? 15. fejezet

15. fejezet

Gyorsan elrepül a pihenő hét. Ruru valamelyik nap hívott egy buliba, de Pon miatt nem tudtam elmenni, mert addig nyafogott, míg el nem mentem vele vásárolni. Persze, ahogy kell, amiket akart nem lehetett egy helyen beszerezni, és az egész várost be be kellett járni. Persze nem úszhattam meg veszekedés nélkül. Komolyan nem értem mit vétettem. Makacs mint egy szamár. Este már hulla fáradtan és életuntan nyúlok el a kanapén. Az órára pillantva elhúzom a szám. Ha nem borít ki Pon, most bulizhatnék Ruruval meg pár haverral. Fene a pofámat, hogy tartom magam az ígéreteimhez. Szívesen buliznék, élném az életem, ahelyett hogy itthon kuksolnék állandóan.

- Rei, gyere! - kiált Pon.

- Megyek – tápászkodok fel.

- Mi baj? - kérdi, mikor leülök az asztalhoz.

- Ruru hívott ma este egy buliba.

- Aha. Örülök, hogy inkább velem maradtál – mosolyog.

Válasz helyett csak elfintorodom. Inkább nem mondom ki mit gondolok, mert akkor újabb hiszti lesz, amire nincs szükségem. Túllépek a nyomott hangulatomon, próbálok jó képet vágni az unalmas estének. Hiányoznak azok az esték, mikor buliztunk a fiúkkal és szórakoztunk. Ahogy kell, most este sem történik semmi, csak lefekszünk aludni. Kora reggel megszólal a telefonom. Ruru az.

- Mondd – ásítok.

- Reméltem, hogy eljössz – kezdi – Nagy kár. Reméltem, hogy végre benő a fejed lágya és végre a sarkadra állsz és eljössz – morog.

- Már megint kezded? Így is szar volt a tegnapom.

- Mert?

- Bejártuk a várost és még hisztis is volt.

- Miért nem lep meg? - sóhajt – Na, mindegy. Jövő héten lesz egy fesztivál ahova muszáj eljönnöd. Akár a pasid is hozd, de eszedbe se jusson otthon ülni. Ha mégis, szétrúgom a segged.

- Jól van.

- Ez nem buli, szóval annak a gyereknek se lehet kifogása ellene.

- Jól van, na. Még reggel van még.

- Oké, akkor velem jössz – és kinyomja.

Mélyet sóhajtva leteszem az éjjeli szekrényre a mobilom.

- Ki volt az? - nyűgösködik Pon.

- Ruru.

- Mit akart? - morog.

- Lesz egy fesztivál jövő héten, ahova elhívott minket.

A másik oldalára fordul és alszik tovább. Nyújtózkodom és lekezdem a napot. Egy nap keményen dolgozunk. Egész nap magam érzem Ruru rosszalló pillantást és egy kiadós fejmosást is kaptam tőle. Végül eltelik a hét és eljön a fesztivál napja.

Korán kelünk, mert ma lesz a fesztivál. örülök, hogy Pon végre hajlandó kicsit kimozdulni és eljönni valahova. Bár volt egy kis morgás, hogy miért nem kettesben megyünk és miért jön velünk Ruru is.

- Kész vagy már? – kérdezem, mikor már útra készen állok az ajtóba.

- Mindjárt! – kiáltja.

Nagyon lassan készül el, többször visszafut, hogy elfelejtett vagy nem talál valamit. Cigire gyújtanék, mikor kopognak. Kinyitom, és Ruru vigyorog a képembe.

- Na, mehetünk? – kérdi.

- Mindjárt, csak még Pon nem készült el – mondom.

- Korán jöttem? – néz az órájára bandatársam.

- Te meg a korán jövés az két külön fogalom. Te vagy pontos vagy, vagy késel, de korábban sose érkezel – mosolygok.

- Ez igaz – nevet.

- Kész vagyok – jelenik meg Pon.

- Akkor indulás! – lendíti fel a kezét bandatársam.

Szerencsére a fesztivál a közelben van, és nem kell kocsival menni. Egész úton ugratjuk egymást. Gitárosom épp a legutóbbi ivós buli részleteibe avat be.

- Komolyan, kár, hogy kihagytad. Nagyon élvezted volna – lelkendezik.

- Ha te mondod – sóhajtok fel.

Ruru jót vigyorog és átkarolja a vállam. Jót nevetünk és meg is érkezünk a fesztiválra. Mindenfelé árusok, mutatványosok, bódék. Gitárosom elkapja a karom és magával rángat. Egy édességes bódénál áll meg és nézi a kínálatot.

- Akarsz valamit? - kérdezem.

- Nem, csak tetszik. Azt nézd! - most a tradicionális ajándékokhoz cibál.

- Mint egy gyerek – csóválom meg a fejem.

- Nem is – nyújtja ki a nyelvét.

Mosolyogva megcsóválom a fejem.

- Meg vagy még? - fordulok hátra Pon felé.

- Jövök – morog.

- Gyere, el ne vessz – nevet Ruru és megfogja a kezem.

- Talán hiányoznék? - kérdezem.

- Nekem? Természetesen.

Jókedvűen egymásra nevetünk.

- Amúgy is, mi lenne velem a legjobb barátom nélkül? - dramatizál.

- Semmire?

Vigyorogva megölel. Jókedvűen megyünk tovább és felemlegetjük a régi szép időket, mikor még gimisek voltunk, milyen bulikban és koncerteken voltunk. Nagyon hosszú a közös múltunk. Nem csoda, több mint 10 év.

- Emlékszel mikor suli helyett is ilyen bazárba jöttünk? - nevet Ruru.

- Persze, aztán mentünk focizni, de lebuktunk, hogy hiányoztunk. – vigyorgok.

- Az ciki volt.

- Aha, de mindig kihúztuk egymást a szarból.

- Hányszor falaztunk egymásnak kisebb-nagyobb ügyekben – elmélkedik Ruru.

- Régi szép idők.

- Ja, sok minden elmúlt, de van ami nem.

- Mire gondolsz? – kérdezem.

- Az, hogy itt vagyunk egymásnak – nevet és megölel.

Viszonzom a gesztust. Mindig meglep, hogy mennyi erő van benne. Végül elenged, átkarolja a derekam, és úgy megyünk tovább. Sok régi szép emléket idézünk fel. Van bőven, közel 20 év alatt sok mindent megél az ember. Házibulik, kocsmázások, iskolai csínyek, foci bajnokság, minden, ami kell. Az árusok közt sétálgatva néha megállunk egy-egy bódénál, hogy jobban megnézzük a kínálatot. Nem sokat vásárolunk, leginkább bohóckodunk. Egyszer-egyszer megiszunk egy sört, ami nagyon jól esik ebben a melegben. Hosszú séta után leülünk egy fa alá.

- De jó ülni – nyögöm.

- Vész fasz – csap a combomra gitárosom.

- Tudod ki a vén fasz?! – háborodom fel.

- Igen, te – vihog.

- Nincs erőm megverni téged – nyögöm, és hátra dőlök.

Ahogy kiegyenesedik a hátam, ropog a gerincem.

- De jó – nyögöm.

Szemem sarkából észreveszem Pont. Csöndesen ücsörög, és maga elé bámul.

- Mi baj? – kérdezem.

- Semmi, csak fáradt vagyok – motyogja.

Vállat vonok, és inkább pihenek.

- Megnézzük a tűzijátékot? – kérdi hirtelen Ruru.

- Lesz tűzijáték? – kapja fel a fejét a másik gitáros.

- Aha. Mondjuk nem túl nagy, de lesz. Onnan fogják fellőni – mutat

- Jó lenne – sóhajt Pon.

- Nézzük meg – döntök.

Kicsit még pihenünk, aztán tovább megyünk. Ahogy sötétedni kezd, egyre nagyobb esz a tömeg a tűzijáték miatt. Sikerül találni egy jó helyet. Mikor fellövik az első rakétákat mindenki, egyszerre kezd ámuldozni és nevetni. Nagyon szép látvány. Pon hozzám bújva nézi a műsört, Ruru szorosan mellettem és mutogat, hogy mire figyeljek. Talán egy óra az egész, mégis izgalmas és felemelő. Ahogy a tömeg oszlani kezd, mi is elindulunk haza. Ruru elválik tőlünk és megy a dolgára, persze a lelkemre köti, hogy ezt még megismételjük. Ponnal teljes csöndben ballagunk egymás mellett.