Angyalbőrbe bújt démon 47. fejezet

47. fejezet

Rázkódásra riadok, ijedten nézek körbe.

– Nyugi, kis légörvény – nyugtat Kamijo.

– Oké – mondom.

Amennyire lehet, kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Kilesek az ablakon, alattunk és mellettünk felhő, fölöttünk a végtelen kék ég. Tényleg igaz hogy a felhők fölött mindig kék az ég. Gyönyörű itt fent. Úgy tartják, hogy az angyalok itt élnek és tekintenek le az emberekre. Könnyen el tudom képzelni Kamijót fehér szárnyakkal. De ő nem angyal, hanem egy angyalbőrbe bújt démon, egy vámpír.

Hogy ne unjam halálra magam, előszedem az egyik útikönyvet, és a szószedetet kezdem tanulmányozni. Próbálok megjegyezni néhány francia szót, pár mondatot. Nagyon nehéz. Angolul még megértetem magam, de így a büdös életben nem tanulok meg. Kamijo segít, de inkább ráhagyom majd a beszédet, káromkodjon ő ezen a nyelven.

Egy örökkévalóságnak tűnő út után végre megérkezünk. Kiérünk a váróba, de azonnal megtorpanok.

– Merre? – kérdezem.

Kamijo körbenéz, megragadja a kezem, és maga után vonszol. Összeszedjük a csomagjainkat, de az épület előtt ismét megállunk.

– Hol van a szálloda? – kérdi Kamijo.

– Itt – Átnyújtom neki a papírt.

Nincs annyi pénzünk, hogy taxival menjünk, így marad a metró. Fél óra és még legalább ennyi tévelygés után végre elérjük a szállodát.

– Te jössz! – Intek a recepció felé.

A pult mellett csöndesen várok, énekesem pedig elkezd csevegni a recepciós lánnyal. Egy szót sem értek, de annyit igen, hogy Kamijo tökéletesen beszél franciául és a lány nagyon oda van érte. Kis adminisztráció után megkapjuk a kulcsot. Elindulunk fölfelé.

– Méghogy csak egy kicsit tudsz franciául! – Bokszolom oldalba.

– Tényleg csak egy kicsit – nevet.

– Persze, persze. Mit beszéltetek? – térek a lényegre.

– Reggeli nyolctól van, dohányozni nem lehet a szobákban. Nagyjából ennyi.

– Aha – bólintok.

Fellépcsőzünk a második emeletre. Egy viszonylag egyszerű folyosón megyünk végig, majd belépünk a 204-es szobába. Az egész helyiség kicsi. Van egy kis folyosó, aminek a végén ott a fürdőszoba, oldalt szekrény. A folyosó másik oldaláról nyílik a hálószoba.

– Van értelme kipakolni? – kérdezem.

– Van, de ne nagyon. Csak aludni jövünk majd ide.

– Igaz.

A táskámat bedobom a szekrénybe, utána elterülök az ágyon. Kamijo mellém heveredik, és átölel.

– Hulla vagyok – nyöszörgök.

– Mivel már késő van, ne menjünk sehova. Maradt még szendvics?

– Nézd meg!

Nincs se erőm, se kedvem megmozdulni. Hullámzik alattam az ágy, kis motozás hallatszik.

– Nincs semmi – sóhajt Kamijo.

Csak morgok.

– Elmenjek valami boltba? – kérdezi, és mellém könyököl.

– Aha. Ha van, hozol muffint? – nézek rá kiscica szemekkel.

– Persze! – kapok egy csókot. – Nem jössz velem?

– Menjek?

– Gyere! – felhúz.

Nyafogok egy sort, de nem érdekli, magával ráncigál. Nem ér! Aludni akarok!

Egész úton morcos vagyok. Zavar, hogy nem tudom, merre vagyok. Én nem tudok tájékozódni. Itt minden idegen, semmit sem tudok elolvasni. Egy kis üzletnél kötünk ki. Kamijo a kezembe nyom egy kosarat, és felfedezőútra indulunk a sorok között. Veszünk pár szendvicset, üdítőt és megyünk vissza a szállodába. Megvacsorázunk, azután megyünk fürdeni. Mély sóhajjal mosom le az énekes vékony testét. Ő végig simít a nyakamon lévő seben. Jólesően felsóhajtok.

– Ennyire tetszik? – kérdi selymes hangon.

– Igen. Ez a csók egy életre szólt.

– Pontosan.

– Élvezed?

– Igen. Nem csak a tested vonzó és kívánatos, hanem a véred is.

– Érdekesek a bókjaid.

Elmosolyodik és szenvedélyesen megcsókol. Egész testével hozzám simul, mindketten felnyögünk. Nem engedjük, hogy magával ragadjon a szenvedély. Miután ő is lemossa rólam az út porát, lefekszünk aludni. Sok volt ez a mai nap.

Reggel a telefonra kelek. Morogva fordulok a másik oldalamra. Aztán eszembe jut, hogy nem aludni jöttem ilyen messze, hanem hogy Kamijo kedvében járjak. Mire összeszedem magam, énekesem már az ajtóban toporog, hogy menni akar. Lemegyünk a szálloda éttermébe reggelizni. Elég sokan vannak, így kicsit keresgélni kell, amíg találunk egy helyet. Svédasztalos reggeli van. Válogatva sétálok végig az ételekkel megrakott asztalok előtt. Végül a kalács, vaj és a kávé mellett döntök. Vámpírom gyümölcslét, zöldséget, pirítóst és vajat hoz.

– Mi a terv mára? –kérdi két falat között.

– Nincs sok. Csak egy valamit terveztem be.

– Mit?

– Majd megtudod – elmosolyodom –, de nem most.

– Na! – méltatlankodik.

– Az a legnagyobb meglepetés.

Tettetett sértettséggel fúj egyet. Megegyezünk abban, hogy várost nézünk. Reggeli után még visszamegyünk a szobába a térképért és pár apróságért, majd megbeszéljük, hogy melyik nevezetességeket nézzünk ma meg. Ezután útnak indulunk. Énekesemnek köszönhetően viszonylag könnyű a tájékozódás.

Elméletem akkor mond csődöt, mikor egy hatalmas téren állva a térképet vizsgáljuk, körbe-körbe forgunk, de nem találjuk az utat.

– Merre? – kérdezem.

Kamijo kikapja a kezemből a térképet és egy rendőr kinézetű emberhez fut, miközben elkezd valamit magyarázni. Csak annyit fogok fel, hogy a rendőr felváltva mutogat a térképre meg az utcákra. Kamijo követi a mozdulatokat, bólogat és mond valamit.

– Lefordítanád? – lépek mellé.

– Tovább kell mennünk egyenesen, aztán a második keresztutcán forduljunk balra.

Megfogja a kezem és megyünk. Egész nap talpon vagyunk, egy kis étteremben vacsorázunk. Mire visszaérünk a szállodába, alig állok a lábamon, szinte bezuhanok az ágyba.