Angyalbőrbe bújt démon 43. fejezet

Egész nap beszélgetünk, csak este megyek haza. Vacsora címszóval eszem pár falatot, megfürdök, és utána lefekszem aludni. Korán kelek, hogy rendet tudjak rakni, és takarítani. Meg akarom lepni a vámpírt. Kora délután csöng a telefon.

– Értem jössz? – kérdi köszönés helyett a vámpír.

– Máris kiengedtek? – lepődöm meg.

– Igen, már csak a zárójelentésre várok.

– Máris megyek!

– Kösz.

Amint bontom a vonalat, megyek, hogy kihozzam. Mikor odaérek, a kórház előterében ülve vár. Nagyon elmerülhetett a olvasásban, mert csak akkor figyel fel rám, mikor megállok előtte.

– Ezek szerint jó, hogy behoztam neked azt a könyvet – mosolygok.

– Igen, nagyon köszönöm. Halálra untam volna magam. – Mosolyogva felnéz rám, elteszi a könyvet, és megyünk.

– Édesanyád? – kérdezem már az autóban ülve.

Elindítom a kocsit.

– Mondtam neki, hogy menjen haza, és pihenjen. Nagyon kimerült volt. Megígértette velem, hogy ha hazaértem, felhívom. Majd valamikor átjönne.

– Oké, mikor?

– Őt ismerve még ma.

– Akkor főleg jó, hogy kitakarítottam – mosolygok.

– Te meg a takarítás? – csodálkozik.

– Képzeld el, tudok olyat is! – Büszkén kihúzom magam.

– Mik vannak! – nevet.

Durcásan rácsapok a combjára. Jót nevetünk a viccelődésen, végre hallhatom csodás hangját.

– Mondott valamit a doki? – váltok témát.

– Csak annyit, hogy igyak sok teát, és ha megint belázasodnék, jöjjek vissza.

– Oké. Munkába mikor mész?

– A héten pihennem kell, de hétfőn már megyek. Otthonról felhívom a bandát.

– Ahogy gondolod.

Hazaérve Kamijo kipakol, addig főzök egy teát.

– Éhes vagy? – kérdezem.

– Igen.

Átkutatom a hűtőt, és összeütök valami ehetőt. Míg a konyhában tevékenykedem, vámpírom felhívja a bandáját, és megbeszélik a tennivalókat, majd az édesanyjával is beszél. Sajtos tortellinit csinálok, hamar megvan. Mikor kész vagyok, leülünk enni.

– Anya este átjönne, ha nem baj – töri meg a csendet.

– Miért lenne baj?

– Nem tudom.

– Ne légy hülye! – morranok.

Elmosolyodik, és folytatja az evést. Ebéd után Kamijo elmosogat, addig elnyúlok a kanapén. Majd odajön, leül mellém, és a fejemet az ölébe hajtom. A hajamat piszkálja.

– Hiányoztál – mosolyog.

Nem mondok semmit, csak elhúzom a szám.

– Miért nem szóltál, hogy ennyire megfáztál? – kérdezem enyhe szemrehányással.

– Nem tartottam lényegesnek. Nem szoktam egykönnyen kidőlni.

– Tudom, édesanyád mondta, hogy talpon töltöd a betegségeket. De azt is, hogy elég beteges vagy.

Zavarában elhúzza a száját, mire nagyon csúnyán nézek rá. Rosszkedvem hamar elszáll, mert a mellkasomat simogatja. Jólesően felsóhajtok, és lehúzom magamhoz egy forró csókra. Szorosan magához ölel, már nagyon hiányzott ez a meghitt pillanat. Megszakítom a csókot, és az ölébe ülök, aztán átkarolom a nyakát, szorosan hozzábújok. Végre visszakaptam őt. Végre minden olyan, mint régen.

– Sajnálom, hogy nem figyeltem rád – töröm meg a csendet.

– Felejtsd el!

Makacsul megrázom a fejem. Lemondóan sóhajt, és megcsókol.

Nem tudom, meddig maradunk így, csak a csengő hangjára figyelek fel. Vége az idilli pillanatnak. Lemászom a vámpírról, aki megy ajtót nyitni. Mika-san a küszöbön áll, mosolyogva ölelgeti meg a fiát, és a kezébe nyom egy üveg bort.

– Tooru-san! – mosolyog rám.

– Üdv! – biccentek.

Zavarban vagyok, nem érzem magam idevalónak. Olyan, mintha betolakodó lennék, így elvonulok kávét főzni, addig se zavarom őket. Cigire gyújtok, és már fő is a fekete.

– Kyo, nem zavar, ha anya marad vacsorára? – kukkant be Kamijo.

– Nem – rázom a fejem.

Átkutatom a hűtőt. Semmi főtt étel nincs itthon.

– Van egy kis baj – fintorgok.

– Mi? – terem mögöttem a hercegem.

Elhúzza a száját, mikor látja, hogy szinte üres a hűtő.

– Mit szeret anyukád? – nézek rá segélykérően.

– Az olasz kaját.

– Akkor spagetti lesz – döntök.

Leültetem, hogy ne legyen láb alatt. Most én csinálom a vacsorát! Amint elkezdek zörögni, Mika-san is megjelenik.

– Mit csináltok? – kérdi.

– Spagettit – mondom.

Fúj egyet, és mellém lépve nézi, ahogy szerencsétlenkedek.

– Kifelé, mind a ketten! Majd én megcsinálom. A pasikkal csak a baj van a konyhában. Az a nők területe. – Szó szerint kipenderít minket a helyiségből, mire kettőt pislantok, már a nappaliban vagyok.

– Anya már csak ilyen – vigyorog Kamijo.

– Talán jobb, hogy ki lettünk dobva. Nem tudok főzni, nem lett volna jó, ha felgyújtom a konyhát.

Magához ölel, majd valami zenét kapcsol. Mika-san párszor felmorran, hogy ez nincs, az nincs, de amúgy jó kedélyű asszony. Hamar elkészíti a vacsit, így asztalhoz ülhetünk. Kamijo előhozza a bort, hogy együtt fogyasszuk el. Csöndesen hallgatom a beszélgetésüket. A vacsora végeztével átmegyünk a nappaliba, ahol előkerül a süti, amit Mika-san hozott.

– Tudom, mondtam már, de köszönöm, hogy vigyázol a fiamra – mosolyog kedvesen Mika-san, és megérinti a kezem.

– Mostantól jobban fogok.

– Kérlek, mesélj magadról, szeretnélek megismerni.

– Hú… – lepődöm meg. – Akárcsak Kamijo, én is zenével foglalkozom. A Dir en Grey nevű együttes énekese vagyok. Elég visszahúzódó, és általában bizalmatlan vagyok másokkal – kezdek bele.

– Ez már igaz – csatlakozik Kamijo.

– Na! – méltatlankodok.

Játékos civódásba kezdünk, amin Mika-san jót mosolyog. A kedves asszony sokáig marad, majd hazamegy. Kamijo elmosogatna, amit nem hagyok, inkább elrángatom egy forró fürdőre, onnan a hálóba, majd a még forróbb éjszakába.