Angyalbőrbe bújt démon 41. fejezet

Késő délután a konyhában tevékenykedek, mikor kopognak. Pontosabban dörömbölnek. Van egy tippem, hogy ki az. És milyen igazam van! Egy dühödt Kaoru áll az ajtóban. Alig nyitom ki, belöki és betrappol.

- Mi a jó franc van veled? Ha te vagy beteg, akkor oké, hogy nem jössz be, de… - dühöng.

- Halkabban, mert még Európában is hallanak téged! – mordulok rá.

- Leszarom! Miért nem jöttél be? Miért nem szóltál előbb, hogy gáz van?

- Azért, mert tegnap tudtam meg, hogy Kamijónak majdnem lázgörcse volt! – Villámló tekintettel meredek rá.

- Mi van? – higgad le azonnal.

Bemegyünk a nappaliba, és leülünk a kanapéra.

- Miről maradtam le? – néz rám Kao.

- Tegnap, mikor hazajöttem, itt volt Teru meg Hizaki. Közölték, hogy Kamijo elájult a próbán, a doki szerint közel állt a lázgörcshöz.

- Ezért hívtál fel hajnalban? – kérdezi lenyugodva.

- Igen. Nem tudom mit kéne tennem, hogy segítsek neki – Horgasztom le a fejem.

- Nem tehetsz sokat. A gyógyszerek segítik levinni a lázat.

Lemondóan sóhajtok. Igaza van, de ha nem teszek semmit, megőrülök a tehetetlenségtől.

- Ne beszélj így velem, mert szóltam, hogy nem fogok bemenni! – morgok.

- Igen, de reméltem, hogy csak álmodtam. Kyo, megértem, hogy aggódsz, de nem dobhatod el a munkát!

- De igen, és meg is teszem, ha ezzel neki segíthetek. Kaoru, te is ezt tennéd, ha a menyasszonyod lenne ilyen beteg.

- Ebben igazad van – Hajtja le a fejét. – De ez akkor sem megoldás. Nem hagyhatsz cserben minket.

- Nem hagylak cserben titeket, csak kényszerpihenőn vagyok.

- Ez nem ilyen egyszerű.

- Lehet, de nem érdekel! – csattanok fel.

Mondanék még mást is, de nyílik az ajtó. Kamijo támolyog ki a hálóból. Ez nem normális!

- K… Kamijo, te meg mit csinálsz? – ugrom fel.

- Csak egy bögre teáért megyek. – mondja. – Szia Kaoru!

- Nem mész sehova, csak vissza az ágyba! – mordulok az énekesre.

Leint, és megpróbál eljutni a konyháig. A kanapéig jut, mert elkapom a karját, és lenyomom az ülőalkalmatosságra.

- Itt maradsz! – utasítom.

Egy pokrócot terítek a vállára, és már megyek is a teájáért. Míg én az italt csinálom, beszélgetni kezdenek. Pár percig elmolyolok a teával, majd kiviszem neki.

- Ha hercegsége befejezte, kérem, fáradjon vissza a lakosztályába – lépek hozzájuk.

- Jól van, ha megittam, visszamegyek – bólint mosolyogva.

Szusszanok, és leülök mellé. Míg beszélgetünk, elfogyott az itala. Felsegítem, és eltámogatom a szobáig. Ágyba fektetem, betakarom, és visszamegyek Kaoruhoz.

- Szörnyen néz ki – jegyzi meg Kao.

- Mondtam – grimaszolok.

- Jól van – emeli fel védekezően a kezét.

Letelepszem mellé.

- Mit tegyek? Aggódom.

- Nem tehetsz semmit. Várni kell. Ha nem javul, hívj orvost.

- Az lesz. Viszont, itthon fogok dolgozni! – jelentem ki ellentmondást nem tűrően.

- Jól van, felfogtam.

Váltunk még pár szót, majd Kao hazamegy. Rendet rakok, majd bemegyek vámpíromhoz. Mélyen alszik, de a légzése szaggatott, verejtéktől csillog a homloka. Hozok egy hideg vizes borogatást, amivel megpróbálom lehűteni. Nyöszörög, de nem ébred fel. Melléfekszem, és átölelem. Szinte éget a bőre.

Egész este nem alszom, vigyázom Kamijo álmát. Nagyon nyugtalanul alszik, dobálja a fejét, nyöszörög. Sokat szellőztetek, borogatom, hátha segít. Egyszer–kétszer felébred, akkor sikerül belédiktálnom a lázcsillapítót, némi folyadékkal együtt.

- Ölelj át, olyan jó hűvös vagy – kéri.

Ölel magához. Nem kell kétszer mondania, azonnal hozzábújok. Szinte azonnal elalszik.

Csak hajnalban tudok pár órát aludni. Mikor Kamijo felébred, kikísérem a nappaliba, és ágyneműt cserélek.

- Jobban vagy? – hozok neki egy tál levest.

- Kicsit, nem kóvályog annyira a fejem – erőltet egy mosolyt.

Lassan kanalazza a levest. Minden falatot le kell erőltetnie a torkán.

- Nem bírok többet enni – adja vissza a tálat.

- Biztos? Kérsz valamit?

- Csak teát.

Bólintok, és szaladok a konyhába. Sietősen megfőzöm a teát, és a gyógyszerekkel megyek vissza.

- Nem mész dolgozni? – kérdi nyöszörögve.

- Mondtam már, amíg nem gyógyulsz meg, itt maradok. Kaoruval is megbeszéltem.

Gyenge mosolyra húzza ajkait.

- Gyógyulj meg hamar – kérem.

A szemébe nézek, és a tarkójára csúsztatom a kezem.

- Igyekszem.

Elmosolyodom, magamhoz húzom egy csókra. Elszakadok tőle, bemegyek a hálóba becsukni az ablakot, majd bekísérem. Alig kerül vízszintesbe, azonnal elalszik. Lázat mérek, de nem akar 39CO alá menni. Ha reggelig nem javul, orvost hívok. Ez nem mehet így tovább! Valamikor koradélután újra magához tér. Akkor eltámogatom a fürdőbe, hogy hűtőfürdőben részesítsem. Nagyon nem tetszik neki, de megkeményítem magam. Nagyon gyenge, de azért próbál szabadulni. Ebben a helyzetben erősebb vagyok, így a hűs vízsugár alatt tudom tartani. Csak akkor engedem ki, mikor már vacog. Szárazra dörgölöm, majd visszakísérem az ágyba. Kap még lázcsillapítót, és hagyom aludni.

Egész nap mellette vagyok, figyelem, vigyázok rá. Nem érzékelem az idő múlását, ő tölti ki minden gondolatom. Reggelig virrasztok. Homlokára teszem a kezem, de még mindig forró a bőre. Szinte fölösleges, de megmérem a lázát. Továbbra is 39CO. Elég volt, nem várok tovább! Hívom az orvost. Egy idős doki jön. Gyors vizsgálat után úgy dönt, mentőt hív. Megáll számomra az idő. Mikor észhez térek, a mentőben ülök Kamijóval együtt.

- Édes istenem, csak gyógyuljon meg! – fohászkodom már a korház várótermében.