Reggel ébred fel.
- Kyo? – nyöszörgi.
- Igen, én vagyok. Hogy vagy?
- Szomjas vagyok.
Azonnal hozok egy pohár vizet. Segítek neki felülni, pillanatok alatt megissza a folyadékot.
- Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? – nézek rá mérgesen.
Most nincs az a trükk, hogy megnyugodjak, és ne legyek rá mérges.
- Ezt megbeszélhetnénk később?
- Igen. Éhes vagy? – lágyulok meg.
- Nem.
- Muszáj enned, hogy bevehesd a gyógyszereid.
- Nem bírok enni – tiltakozik.
- Nem érdekel, hozok egy levest, amit te szépen megeszel, aztán jöhet a gyógyszer.
- Jól van.
Kimegyek a konyhába, és megcsinálom neki a levest. Remélem, le tudja nyelni. Beszélni is alig bír.
- Ebéd után elviszlek zuhanyozni – jelentem ki.
- Jó, igazán rám fér majd.
Kezébe adom a tálat, lassan enni kezd. Minden
falattal küzd, hogy leerőltesse a torkán. Nézni is rossz. Pár falat után
visszaadja a tálat.
- Nem bírok többet enni.
- Jól van, hozom a gyógyszert.
Pár pillanattal később már a tablettákkal térek vissza hozzá. Ezekkel is megküzd. Kitakarom, a lepedő teljesen nedves.
- Te jó ég – szörnyedek el.
Felsegítem és elbotladozunk a fürdőig. A
zuhanyzókabinba belép, lesegítem róla a nadrágját. Alig áll a lábán.
Megengedem a langyos vizet, amit folyamatosan hűtök. Szegény
összerázkódik, próbál elhúzódni, de a fal megakadályozza.
- Ez hideg – nyöszörgi.
- Tudom, de segít.
Nem bírja megtartani magát, így leül a
zuhanytálcába, összehúzza magát, és nyöszörögve hagyja, hogy a langyos
cseppek hűtsék lázban égő testét. Letérdelek mellé, és kicsit hűtöm a
vizet.
- N… Ne, ez nagyon hideg! – tiltakozik.
Próbál távolabb húzódni. Pár percig még folyatom rá
a vizet, majd megkegyelmezek neki. Elzárom a csapot, és egy
törülközővel szárazra dörgölöm. Hozok neki egy másik nadrágot meg pólót,
majd ráadom. Alig bír mozogni, nagyon rosszul fest. A teste végre nem
lángol, de nagyon sápadt. Kitámogatom a nappaliba, és leültetem a
kanapéra.
- Mindjárt mehetsz a szobába, csak kiszellőztetek. A friss levegő jót fog tenni.
A hálóban kitárom az ablakot, kicserélem a lepedőt, újat húzok fel, és visszamegyek hozzá.
- Hogy kerültem haza? – kérdi gyenge hangon.
- Teru és Hizaki hoztak haza, miután elájultál a
próbán. Üzentek is nekem, aztán kihívták hozzád az orvost. Miután
megjöttem, elmondták mi történt, majd elmentek – mesélek.
- Értem. A doki mit mondott?
- Közel voltál a lázgörcshöz.
Erre elfintorodik.
- Hülye, miért mentél dolgozni, mikor ilyen beteg vagy? – nézek rá szúrósan.
- Nemsokára kiadunk egy új lemezt, tegnap fejeztük be a felvételeket. Nem engedhettem meg magamnak, hogy késsünk.
- Semmi nem ér annyit, hogy tönkre tedd magad!
Miért nem gondolsz rám is? Te vagy nekem a legfontosabb! – fakadok ki,
és ugrom fel.
Erre nem tud mit mondani, nem is néz a szemembe.
- Válaszolj! – mordulok rá.
Még sose emeltem fel a hangomat, ha vele beszéltem, de most nem tudom türtőztetni magam. Nem tehetek róla, aggódom érte.
- Ha ezt csinálod magaddal, miért várod el, hogy én ne hajszoljam túl magam?
Megfogom az állát, és magam felé fordítom, hogy a
szemébe nézhessek. Láztól csillogó szemeiben megbánás tükröződik. Még
mondanék neki valamit, de megcsörren a telefonom. Nem nézem meg a
kijelzőt, csak felveszem.
- Mikor óhajtod betolni a segged a próbára? – hallom Kaoru mérges hangját.
- Nem megyek ma be – jelentem ki.
- Azt te csak hiszed! Nem tudom hol vagy, de most azonnal elindulsz!
- Azt mondtam nem! Fontosabb dolgom van – miközben beszélek, ránézek Kamijora.
Nagyon rosszbőrben van. Szédeleg, mindjárt leájul a kanapéról.
- Mi olyan rohadt fontos? – dühöng Leader-sama.
- Kamijo beteg, nem hagyom magára. De ezt már mondtam.
- Reméltem, hogy csak rosszul hallottam.
- Jól hallottad.
- Kyo, nem mondhatod komolyan, hogy nem jössz be! A nyakunkon van az új lemez kiadása! Ne bassz ki velünk!
- Bocs, de Kamijo fontosabb – kinyomom.
Nem érdekel Kaoru.
- Mi a baj? – néz rám kábán a vámpír.
- Semmi.
- Be kéne menned? Menj csak, én elleszek.
- Ezt most azonnal elfelejted! – villámlik a szemem
– Nincs az az isten, hogy magadra hagyjalak! Amíg meg nem gyógyulsz,
addig én se megyek be. Még te se tudsz rávenni, hogy itt hagyjalak.
Nincs ereje válaszolni. Bemegyek a szobába, bezárom
az ablakot, és betessékelem ezt az őrültet az ágyba. Két takarót is
terítek rá, hogy ne fázzon.
- Szükséged van valamire? – nézek rá.
Elmosolyodik, tarkómra csúsztatja kezét, magához
húz, és lágyan megcsókol. Viszonzom neki, ajkai nem csak a vágytól
égnek, hanem a láztól is. Szinte perzsel a bőre. Elszakadok tőle, és
magára hagyom, had aludjon. Nincs dolgom ma, így csak teszek-veszek.
Párszor benézek Kamijóhoz, leginkább alszik. Ha ébren van, megmérem a
lázát, belé diktálok pár falatot, a gyógyszerekkel együtt. A hűtőfürdőt
többször megismételtük, Kamijo legnagyobb bánatára. Hiába tiltakozott,
megkeményítettem a szívem, és nem kíméltem. Ez csak az ő érdeke. Az
egész napot ezzel töltöttem, csak a legszükségesebb teendők miatt
hagytam magára. Szinte óránként mértem a lázát, de sose akart 39CO alá
menni. Kezdek egyre jobban aggódni. Nem hiszem, hogy ennek így kéne
lennie. Ha holnapig nem hatnak a gyógyszerek, akkor kihívom az orvost.
Nem akarom, megkockáztatni, hogy valami komolyabb történjen vele. Így is
rohadt nagy a bűntudatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése