Egy új kor hajnala (nem yaoi)

 

A végső harc után a tájat holtak ezrei borítják. Az ég beborult és esik. Nem, nem esik, zuhog. Olyan, mintha az ég is siratná az elesett katonákat. A vér összekeveredik a sárral, elmossa az eső, de a háború borzalmait nem tudja elmosni. A kevés túlélő keresi barátját, de csak holtakat találnak. A szél is feltámad, és messzire viszi az emberek jajveszékelését. Szakadt zászlók csapkodnak a szélben, katonák hörgése, kiabálás száll messzire. Varjak keringenek a levegőben, emberek és lovak ezer meg ezer holtteste fölött. A győztes sereg nem tud örülni, lehet, hogy megölték a királyt, de annyi ember esett el, hogy nagyobb volt a veszteség, mint a győzelem fölött érzett öröm. Kicsit távolabb egy alak térdel a földön, előtte egy vele egyidős férfival. A térdelő férfi szőke haja csimbókokban lóg a szemébe, még az eső sem volt képes lemosni a könnyeit. Egyik kezét az előtte fekvő férfi hasán tátongó sebre szorítja. A fekete hajú férfi arcán nyugalom honolt, száján egy vércsík indult útjára, hogy aztán az eső lemossa a férfi sápadt arcáról.

- Tarts ki! Meggyógyítalak – mondta könnyezve a szőke ifjú.

- Ne. Engedj el. Engedd, hogy szabad legyek – mondta elhaló hangon a fekete ifjú.

- Te vagy az egyetlen testvérem. Nem akarom, hogy meghalj. Az sem érdekel, amit tettél, én megbocsátok neked. Tudom, hogy nem volt más választásod. – Esett kétségbe a fiatalabb.

- Köszönöm, hogy így gondolod. Nem bánok semmit sem. Most végre megpihenhetek. Már csak pihenni akarok – csuklott el a haldokló hangja.

Haja összeragadt a vértől és a sártól. Elgyötört arca kisimult, már csak nyugalmat sugárzott. Az ifjú tudta, hogy hosszú útja véget ér. Fiatal kora ellenére rengeteget szenvedett, és sok mindent megélt. Már csak a vég volt hátra. Nem akart mást, csak itt hagyni mindent; fájdalmat, szenvedést, háborút, mindent. A megnyugtató, ölelő sötétség már várt rá. Érezte, hogy teste elnehezül, a hasán tátongó seb se fájt már, a teste kihűl. Szemhéjai elnehezültek, látása kezdett homályossá válni, a hangok egyre messzebbről hallatszottak. Minden megmaradt erejét összeszedve megemelte kezét, amit a szőke ifjú megszorított.

- Ég veled – suttogta az idősebb.

- Ég veled, testvér – zokogta a szőke fiú.

A haldokló kezének szorítása megszűnt, szemét lehunyta, teste elernyedt. Ő már nyugalomra lelt. Már nem fog többet szenvedni, nem fogja senki bántani. Végre elhagyta ezt a szörnyű világot, lelke végre békére talált. A földön térdelő ifjú ordít, keservesen ordít. Minden fájdalma benne van a hangjában, amit tovavisz a szél. Az eső nem tudja elmosni a fiú bánatát. Magához ölelte elesett testvére testét, előre-hátra hintáztatta magát és zokogott. Érezte, hogy lelkének egy része is meghalt fivérével együtt. Az élet kegyetlen volt, egymás ellenségei lettek. Szembe kerültek itt egymással, s tudták, egyiküknek halni kell. A szőke fiú órákig térdelt testvére mellett, és zokogott. Pirkadatra elfogytak a könnyei, az idő felderült. A hajnal első sugaraira figyelt fel. Az égre emelte gyönyörű kék, ám kisírt tekintetét.

- Nyugodj békében, testvér – mondta.

Tudta, ha felkel a nap, egy új kor veszi kezdetét. A nap nem arra a földre fog letekinteni, mint amire eddig olyan sok alkalommal. Nem, ez egy új kor hajnala.

Vége