31. fejezet

31. fejezet

Az éjszaka alig alszom valamit. Kattog az agyam. Nem hagy nyugodni, amit Hiroto mondott. Olyan lettem mint Ruru, úgy beszélek mint ő, ő a harmadik a kapcsolatunkban, vele vagyok ahelyett, hogy Ponnal foglalkoznék. „Olyan jó lenne, ha minden a régiben menne tovább. Ha a kapcsolatunk megint csak rólunk szólna.” – Pon szavai csengenek a fülemben. Miért van olyan érzésem, hogy megint csak az önzés beszélt belőle? Hogy megint csak vele foglakozzak? Hogy minden csak róla szóljon? Talán azért mondta, hogy Ruru szavait mondom vissza, mert nem azt mondtam, amit hallani akart, hanem az igazságot? Nem tudom, de nem is érdekel különösebben. Szerintem ha véget is vetnék a kialakuló kapcsolatomnak Ruruval, akkor se lehetne minden olyan mint volt. Amúgy se tudnék ilyet tenni Ruruval. Vele boldog vagyok, tőle mindent megkapok, amire szükségem van.

Csak hajnalban tudok aludni egy keveset. Hulla kómásan megyek a konyhába, hogy készítsek egy kávét. Míg lefő, elszívok egy cigit. A kávé illata segít annyira felébredni, hogy tudjak gondolkodni. Ha jól rémlik, végeztünk a papírokkal, de ha nem, akkor talán csak a délelőttünk megy rá, és utána tudunk zenélni. Jó lenne. Pon is előkerül. Alig lát, nem sokat aludhatott.

- Szia – vigyorog, és a nyakamba csimpaszkodik.

Mi a fene? Ilyet rég nem csinált. Alig akar elengedni, így készülődni se tudok.

- Kérlek, készülődnöm kell – fejtem le magamról a karjait.

- Baj, hogy bújok? Szeretlek – nyafog.

- Az nem baj, de így nem tudok készülődni, és el fogok késni.

Végül hagyja, hogy elvégezzem a reggeli teendőket, és menjek. Nem értem mire fel ez a viselkedés. Az utóbbi időben nem csinált ilyesmit. Nem mondta, hogy szeret, nem is ölelgetett, csak veszekedett. Arról nem is beszélve, amiket és ahogyan mondott tegnap. Kissé bűntudatom is van miatta. Tényleg hanyagoltam őt Ruru kedvéért… Nem tudom, mit tegyek.

Ilyen és ehhez hasonló kavargó gondolatokkal érek be a kiadóhoz. Mielőtt felmennék a próbaterembe, veszek egy kávét. Kivételesen a fiúk nem rám várnak és nem is Aoira, hanem a pöttöm énekesre.

- Ruki? – kérdezem.

- Még nincs itt – mondja Kai és pakolászik tovább.

Aoi megint a telefonján lóg, Ruru meg a laptopon. Mikor rám pillant, intek neki, hogy beszélni akarok vele. A terem legtávolabbi pontjára megyünk.

- Mi van? – kérdi.

- Tegnap megint veszekedtünk, és megkaptam, hogy úgy beszélek mint te, és hogy megváltoztam és olyan lettem mint te. És vissza akar kapni, hogy minden olyan, mint korábban volt. Hogy már hárman vagyunk a kapcsolatban, és nem foglalkozom vele miattad. És te fontosabb vagy nekem, mint ő – vázolom fel röviden.

- Ez baromság, te is tudod. – morog – Mit akarsz tenni?

- Este ezen gondolkodtam. Szerintem annyira elromlott a kapcsolatunk hogy már nem lehetne helyre hozni. És ha mégis, mi lenne? Megint csak róla szólna minden. Kösz, ebből nem kérem. Ezen kívül itt vagy te – az utolsó mondatnál rá mosolygok és megsimogatom az arcát – Nem tudnálak ellökni magamtól.

Elmosolyodik, a szemei ragyognak a boldogságtól.

- Várom, hogy együtt lehessünk – suttogja.

- Én is.

Meghitt pillanatunknak Ruki vet véget, ugyanis megérkezik, és azonnal elkezdi mondogatni, hogy mit kéne csinálni. Morogva megyek a többiekhez, de alig fordulok meg és indulok el, Ruru a fenekemre csap.

- Formás – dorombolja a fülembe, és vesz marokmintát.

- Te dög – nevetek.

Felkacag és elszalad. Megcsóválom a fejem. Máris szebb a napom. Még elintézünk pár apróságot, aztán végre zenélhetünk. Estig megállás nélkül tudunk próbálni, aminek nagyon örülök. Mire végzünk, már fájnak az ujjaim. Kai ad nekem egy hűtött üdítőt, és ahogy szorongatom, jól esik sajgó ujjaimnak a hűs érintés.

- De jó – nyögöm.

- Menjünk haza – teszi le a mikrofont Ruki.

- Végre – nyögi Aoi.

A következő pillanatban egy szökés bozont landol az ölemben. Ruru nyúlik el a kanapén, és a fejét az ölembe hajtja. Elmosolyodom és a hátát dörzsölgetem.

- De jó – nyögi.

- Fáj a hátad? - kérdezem.

- Igen. Majd megmasszírozol? - néz rám könyörögve.

- Persze – mosolygok.

- Köszi.

Csak mosolygok rajta, nagyon aranyos. Kicsit még pihenünk, majd elindulunk a parkoló felé. Lent elválnak útjaink, mindenki megy a saját kocsijához.

- Jössz? – fordulok Ruru felé.

- Inkább majd holnap. Nem akarom, hogy megint balhé legyen miattam. Vicces nézni mikor hisztizik, de neked nem akarok rosszat.

- Kedves – mosolygok rá.

Mielőtt elbúcsúznánk egymástól, szorosan megölel. Nehéz szívvel ülök be a kocsiba és nézem, ahogy Rru eltűnik a sötétségben. Alig váltunk el, de már hiányzik. Szörnyű vagyok. Mielőtt még haza mennék, megállok egy éjjel-nappali előtt, hogy vegyek pár apróságot, cigit, sört meg valami rágcsálni valót. Nem tudom mire számítsak otthon, de remélem a legjobbakat. Elég későn érek haza. Már nem akarok semmit, csak enni valamit, meginni a söröm és lefeküdni. Hulla vagyok, de boldog. Hiába telt a nap vele papírokkal, a végére tudtunk zenélni, ami teljesen felpörgetett. Csak most jött ki rajtam a fáradtság. Na meg a kialvatlanság. Szerintem ma nem kell attól félnem, hogy nem tudok majd aludni. Mikor belépek a lakásba, meglepetten hallom, hogy pon a konyhában zörög.

- Megjöttem! – kiáltom.

Lábdobogás, majd a nyakamba veti magát.

- Jókor jössz, épp kész a vacsora – vigyorog és megcsókol.

Hatalmasra nyílt szemekkel pislogok. Mi van? Rég nem csinált ilyesmit. Főleg, mióta féltékeny Rurura. Elenged és visszasiet a konyhába, de előtte még elveszi a szatyromat. Értetlenül bámulok utána. Vállat vonok és leveszem a cipőm. Jó illatok terjengnek a konyhából. Alig ülök le, máris előttem a tányér. Pon sürög-forog, terít és szed mindkettőnknek.

- Mesélj, milyen napod volt? – kérdi vidáman.

- Fárasztó. Neked? Gondolom valami jó dolog történt – kérdezem két falat között.

- Fogjuk rá. Egyszerűen csak jó kedvem van. Örülök, hogy végre megjöttél – vigyorog – Holnap után van terved?

- Nincs, miért?

- Csak arra gondoltam, hogy ha jó idő van, elmehetnénk az állatkertbe.

- Jó ötlet – gondolkodom – Legalább nem punnyadunk itthon. És ha esik?

- Film?

- Oké – egyezem bele.

- De jó – vidul fel.

Vacsora után, míg Pon elmosogat, bekapcsolom a TV-t. Most kezdődik a boksz, de jó. Hozok magamnak egy sört, és leülök nézni a meccset. Lelkesen szurkolok. Valamikor Hiroto is csatlakozik, de jobban leköt a mérkőzés. Szerencsére győz, akinek szurkolok és jókedvűen nézem a következő párost. Több mérkőzést megnézek, aztán elmegyek aludni. Fárasztó nap volt. Gyorsan megfürdünk, aztán irány az ágy.

Az elkövetkező napok sok meglepetést hoznak. Hétvégén el tudtunk menni az állatkertbe, ami nem is lenne olyan meglepő, az viszont már annál inkább, hogy Hiroto meghallotta amit mondok, és nem csak a feje után ment. Így végre én is tudtam pihenni egy kicsit, és szórakozni. Nagyon jól esett. Ha ez nem lett volna elég, Pon hiszen minden harmadik nap főz valamit, és a szokásosnál is háziasabb. Szoktam segíteni a takarításban, és nincs is nagy kupi, de mindent az élére állít szinte. Ragyog a lakás és majdhogynem teljesen steril. Mi lelte? Ez nem jellemző rá. Még uzsonnát is ad, hogy arra ne legyen gondom. Sose volt probléma, hogy a többiekkel elmenjek enni. De mivel mindig pakol, így nem megyek velük. Egyedül megkajálok a próbateremben. Nem annyira jó, de ez van. Legalább kis csönd van, és tudok lazítani. Sajna így kevesebbet tudok Ruruval lenni, amit meg is jegyez.

Talán egy hete játsszuk ezt, mikor elém áll, amint megjövök:

- Munka után velem jössz inni.

- Oké, de miért kell ezt így kijelenteni? Amúgy is mennék – vonom fel a szemöldököm.

- Honnan tudjam, hogy rohansz-e haza a pasidhoz – morog.

- Mi a baj? – kérdezem aggódva.

- Semmi – duzzog.

- Na persze!

Amint mindenki megjön, elkezdjük a próbát. Nem értem Ruru miért morog ennyire. Nem is bújik annyit, mint szokott. Szerencsére csak fél napig vagyunk, mert Ruki és Kai mennek valahova. Amint az énekes kijelenti, hogy mára ennyi, elkapom gitárosom karját és megyünk. Egy közeli kocsmába ülünk be. Rurut elküldöm, hogy keressen helyet, amíg én szerzek két sört. Egy viszonylag eldugott sarkot talál. Valami nagyon bántja, ez látszik. Leülök, elé tolom az italt és töröm meg a csendet:

- Mi a baj? Miért vagy ilyen?

- Történt valami kettőtök között?

- Hogy érted? – nem értem.

- Mostanában nem morogsz miatta, viszonylag kiegyensúlyozott vagy és nyugodt. Rendbe jöttek a dolgaitok?

- Nem tudom mi van. Egyik napról a másikra, sokkal figyelmesebb lett.

- Értem – sóhajt szomorúan.

- Hé, attól félsz, hogy vele akarok lenni? – kérdezem, és álla alá nyúlva emelem fel a fejét.

- Igen – mondja – Hogy visszamész hozzá, és én már nem kellek neked – könnyek csillognak a szemében.

- Ez butaság – simítom le a sós cseppeket – Nem hiszem, hogy tartós lenne Hiroto figyelmessége. Lehet, hogy most normalizálódott a viszonyunk, de nem hinném, hogy helyre lehet hozni. Nem foglak ellökni magamtól.

Hatalmasat pislog, majd fülig szalad a szája.

- De ne várass már sokáig – kéri.

Csak elmosolyodom és megcirógatom az arcát. Jókedvűen felkacag és koccintunk. Az este további része homály. Egymás után jönnek az italok.