2013. október 24., csütörtök

A legszebb ajándék



Yoshiki pov

Megbabonázva ülök az ablaknál és nézem a hóval borított várost. Gyönyörű, ahogy a lámpák fénye sziporkázik mindenfelé. Kávémat szürcsölve megszűnik körülöttem minden. Elmerülök a gondolataimban. Annyi minden kavarog bennem. Napok óta nem hagy nyugodni egy dallam. Hiába akarom megírni, nem megy. Valami hiányzik, de mi? Talán az érzés? Nem, nem hiszem. Vannak bennem érzések, sőt, nem is kevés, amik most kavarognak bennem. Vágyódás, szeretet, bizonytalanság, amit csak el lehet képzelni. Talán éppen ez a baj. Annyi az érzés, hogy nem tudom megfogni egyiket se.
Órákig nézem a Napkeltét, aztán kénytelen vagyok összeszedni magam, munka van. A próbateremben még csak basszerosom van itt.
- ’Reggel! – pillant rám.
- Neked is – intek.
Leülök mellé és cigire gyújtok. Csöndesen várjuk a többieket.
- Gondterheltnek tűnsz. Mi a baj? – pillant rám kíváncsian.
- Egy dallam – válaszolok szűkszavúan.
- Biztos?
- Igen.
Gyanakodva néz végig rajtam. Nem értem mit akar ezzel. Talán nem hisz nekem? Heath nem beszél sokat, de ha igen, nagyon lényegre törő. Valamivel utánam érkezik meg Pata. Csöndesen int nekünk és kávéjának szenteli minden figyelmét. Már csak ketten hiányoznak. Kezdenék elmerülni gondolataimban, mikor kivágódik az ajtó.
- Jó reggelt! – kiált teli torokból Hide.
- Most már az egész kiadó tudja, hogy megjöttél – jegyzi meg Heath.
- Nem baj – vigyorog Hide.
Megcsóválom a fejem. Ez a rózsaszín gitárgyilkos mindig is ilyen volt. Harsány, figyelemfelkeltő, nem csak az öltözködésével. Emellett, mindig elérte, amit akart. Ez leginkább a figyelem volt.
- Na mi van? – dobja le magát mellém.
- Hm? – pislogok rá.
- Mondtad, hogy nem boldogulsz egy dallammal.
- Ja – világosodom meg – nem tudom folytatni.
- Itt van nálad?
Kezébe adom a lapot. Elveszi a tollam és gondolataiba mélyedve tanulmányozza a lapot. Fogai közé szorítja a tollat, kezébe veszi a gitárt és pengetni kezd. Ha tetszik neki a dallam, leírja. Ahogy itt ül mellettem, megszáll az isteni szikra és beszállok a munkába. Ő az én múzsám. Félig végzünk is, mire Toshi is befut. Gyorsan elnézést kér, és kezdhetjük a próbát. Az új számot próbáljuk, egész jól megy, bár Toshi néha kicsit variál. Szerencsére csak a szövegen, így nem kell újra kezdeni a zene megírását. Ebédnél egy közeli étkezdébe megyünk. Itt viszonylag olcsó és finom a kaja. Hide mellém telepszik és jókedvűen beszélgetünk. Leginkább a közelgő karácsonyról, meg a hazautazásról. Jó hosszú szabadságunk lesz, nagyjából újévig pihenhetünk. Pár napra hazamegyek, aztán nem tudom. Talán megint a munkába merülök majd.
- Hé, Yoshiki! – szakít ki gondolataim közül Hide.
Csak annyit jut el tudatomig, hogy maga elé húzza a tányérom, és tanulmányozni kezdi az ebédem.
- Mit eszel? – kérdi.
- Zöldséges sült tésztát, garnélarákkal.
- Ez finom – nyammog, miközben a tészta kilóg a szájából.
A saját szójaszószába mártogat egy rákot és jóízűen eszi.
- Hékás – morranok rá – ne edd meg az ebédem. És én? Mit egyek? – háborgok.
Szó nélkül elém tolja a saját ételét. Pirított fokhagymás burgonya, párolt zöldség és sült hal. Maga elé húzza a tőlem elcsent ételt és falatozik tovább.
- Hé! – méltatlankodok.
Nyúlnék a tányértért, de rácsap a kezemre.
- Enyém – nyammog tele szájjal.
Hitetlenkedő felháborodottsággal nézek társaimra. Toshi próbálja takargatja a mosolygát, Heath szája fülig szalad, Pata csak mosolyogva csóválja a fejét.
- Mondj le róla. Azt már nem kapod vissza – mondja.
- Pontosan – helyesel a másik gitáros.
- Szemét – morranok.
- Én is szeretlek – vigyorog rám.
A vállába bokszolok, mire feljajdul.
- Megérdemled – vetem oda.
- Miért? – néz ártatlanul.
- Szerinted?
Inkább az evésnek szentelem a figyelmem, mielőtt meggondolja magát és ezt is elveszi és megeszi. Ebéd után visszamegyünk a stúdióba. Még a fiúk tartanak egy kávé szünetet. Én inkább visszamegyek a próbaterembe. Alig ülök dobjaim mögé, megjelenik Hide.
- Tessék – nyújt felém egy automatás kávét.
- Miért?
- Kárpótlás az ebédért.
- Kösz – mosolyogva elveszem a „békeajándékot”.
Mindig is ilyen volt. Ha akart tőlem valamit, elvette, de mindig adott valamit cserébe. Mellém húz egy széket és leül. A lábcineket kezdi piszkálni.
- Bánt valami? – kérdezem két korty között.
- Nem, csak gondolkodom.
A lábdobbal ütök egy lassú ütemen. Hide felpattan, és hessegetni kezd.
- Menj odébb – taszigál.
- Minek?
- Ide akarok ülni.
Szinte fel se állok, máris a helyemre ül. Lemondó sóhajjal engedem át neki féltett hangszerem. Nem tud dobolni, de ettől függetlenül szeret csörömpölni. Mosolyogva figyelem, ahogy kézbe veszi a dobverőket és valamit elkezd játszani. Ő az egyetlen, akit oda engedek, cserébe ő meg megengedi, hogy a gitárján játsszak. A gitárt nem fenyegeti az a veszély, hogy tönkre teszem, mert tudok játszani rajta. Megszerzem féltett hangszerét és pengetni kezdek. Együtt produkálunk egy zenének nem nevezhető valamit. Ez a rózsaszín kis ördög nagyon élvezi, amit művel, kis vadóc. Dobolásának egy nagy reccsenés és egy puffanás vet véget. Megdermedve ül, félve pillant rám, majd a háta mögé.
- Bocsi – mutatja fel, az eltört dobverőt.
- Semmi baj, jól vagy? – sietek mellé.
- Aha, csak megijedtem.
- Gyere ki innen, mielőtt az összes dobverőmet eltöröd – rántom fel a székről – vagy neked lesz bajod.
- Aggódsz értem? - pislog nagyot.
- Persze.
Hatalmasra nyílnak szemei. Nem tudom megállni mosolygás nélkül. Így még inkább olyan, mint egy manó. Megjönnek a többiek, így folytatjuk a munkát. Estefelé megyünk csak haza. A városban nappali fényesség uralkodik. Mindenhol karácsonyi égők, lámpások égnek. Hatalmas a tömeg és a dugó. Több mint másfél óra mire hazaérek, pedig máskor fél óra. Hihetetlen. Otthon üresség fogad. Elhúzom a szám, és elvonszolom a magam a fürdőbe. Nincs kedvem vacsorázni. Lefürdök, aztán a nappaliban lerogyok a kanapéra. Lassan itt a karácsony, és a vele járó macerák. Nincs kedvem ehhez, de szerintem idén is feldíszítem a lakást, addig is kicsit másra terelődnek a gondolataim. Holnap korábban elmegyek és elkezdem a bevásárlást. Nem akarok sok embert megajándékozni, csak a bandát meg a rokonaimat, elsősorban a szüleimet. Haza is kéne majd utazni. Majd meglátjuk. Szerencsére nincs világháború, ha nem megyek haza, mert tudják, hogy ki se látszom a munkából.

Telnek a napok, a munka is jól megy. Toshi és a többiek megfenyegettek, hogy ha karácsony és újév közé szervezek valamit, különös kegyetlenséggel ölnek meg. Hasonló helyzetekben Hide mellém szokott állni, de most ő is ellenem van. Szépen vagyunk.
- Jól van, megadom magam – törődök sorsomba.
Talán még jó is származhat a pihenésből. Folytatjuk a munkát, ami most a papírmunka. Ezt nem szeretem. Nem köt le, inkább az ujjaimmal dobolok.
- Hé, Yoshiki, merre járnak gondolataid? – dobja le magát mellém Hide.
- Unom – bökök a lapra – és fáj a hátam.
Szó nélkül felpattan és lekezdi masszírozni a hátam. Jólesően felnyögök és kihúzom magam.
- Jó kezded van – sóhajtok.
- Ez igen félte érthető volt – nevet.
- Nem baj. Nagyon jól csinálod.
- Nem is mersz ellent mondani nekem, ugye?
- Van választásom? Úgyis az lesz, amit te akarsz.
- Tudom, ezért nem érdemes ellenkezni velem.
Mosolyogva ráhagyom. Hihetetlen ez a srác. Vékony, de legalább olyan jó erőben van, mint én.
- Jobb már? – kérdi lágy hangon.
- Kicsit – mosolygok rá.
Egy ideig még gyömöszöl, aztán elenged. Jól esett a kis kényeztetés, de sokkal inkább az érintése. Bánatomra, tovább megy. Heath mellé áll, az asztalra támaszkodik, így kicsit kitolja a fenekét. Szinte a nyálam kicsordul, ahogy formás fenekét nézem. Igyekszem a papírokra figyelni, ami több-kevesebb sikerrel összejön. Toshi csatlakozik hozzám, és elkezdünk beszélgetni. Mielőtt végeznénk és hazamennénk, az egyik segítőnk átterel minket a próbaterembe, ahol a többiek vannak. Pezsgőt bontanak, és boldog karácsonyt kívánunk egymásnak.
- Végre, szabadság! – nyújtózik Hide a folyosón.
- Kell a pihenés – ért egyet Pata.
- Haza mentek majd? – kérdi a basszeros.
- Én mindenképpen. Holnap indulok – mondja Pata – és te?
- Megyek, de csak pár nap múlva. Addig még ajándékokat is venni akarok.
- Nem késtél el vele? – kérdi Toshi.
- Egy kicsit, de Yoshiki miatt nem volt rá időm.
- Miattam? – háborodok fel.
- Igen, miattad kellett estig itt maradni és zenélni. Mire hajlandó voltál végre elengedni, addigra minden volt bezárt – morran rám.
- Na, ez van – vonok vállat.
- Rabszolgahajcsár.
- Ha már itt tartunk, te elutazol? – Hide a nyakamba veti magát.
- Még nem tudom. Miért érdekel?
- Csak jó lenne tudni, hogy mikor törhetem rád az ajtót.
- Mit akarsz? – nézek rá elég érdekesen.
- Még nem tudom.
Megforgatom a szemeimet. Az épület előtt elköszönünk egymástól és megyünk haza. Otthon a szokásos üresség fogad. Elmegyek fürdeni, és próbálom kiverni a fejemből Hide formás fenekének emlékét. Az a rózsaszín futóbolond törékeny alkata ellenére izmos, lágyan hullámzanak izmai minden mozdulatára. Tökéletes, hibátlan arc, és az a cinikus mosolyszerű vicsor… nem is tudok ennél szebbet elképzelni. A kiismerhetetlen, szeleburdi és akaratos természete mások számára idegesítő és kiakasztó, számomra ez teszi őt igazán vonzóvá. Ez hozzá tartozik, a része. Másként nem is tudnám őt elképzelni, ahogy rózsaszínhaj nélkül sem.
- Hide – sóhajtom vágyakozva.
Elzárom a csapot, és derékra kötött törülközővel megyek a szobámba. Előszedek egy melegítő nadrágot és elfekszem az ágyon. Nem tudok mit kezdeni magammal, még a zeneszerzés se megy. Számtalan érzés és gondolat kavarok bennem, de nem tudom megfogni. Leginkább egy rózsaszín ördögfióka jár az eszemben. Ő az én múzsám. Hirtelen ötlettől vezérelve felugrom, és az íróasztalomhoz rohanok, hogy előkeressem azt a kottát, amit korábban félbehagytam. Ahogy újra és újra átolvasom, szinte hallom teljes egészében. Megírom mindenkinek a kottát. Annyira belefeledkezem a munkába, hogy észre se veszem, hogy átdolgoztam az egész éjszakát. Elfintorodom. Kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat és megyek az ágyba. Nincs sok értelme aludni, de kicsit muszáj pihenni.
Álmomban is csak egyvalakit látok magam előtt, Őt. Hamar felriadok.
- Már álmomban sem hagysz békén? – zihálom.
Kikászálódom az ágyból, még csak nyolc óra. Kávé közben a határidőnaplómat lapozgatom, mit nem kéne elfelejteni. Nincs semmi, úgyhogy marad a munka. A többiek ma vagy holnap utaznak haza, őket békén hagyom. Megérdemlik, hogy a családjukkal töltsék az ünnepeket és ne velem. Látják eleget a képemet az év többi napján.

A napok egybefolynak, unalmas monotonitással telnek. Munka, némi vásárlás. A fiúkkal nem beszélünk egymással, mert minek?
Így jön el a karácsonyeste. Délután feldíszítettem egy kis fenyőt, megfőztem a vacsorát, a többi időt a zongora előtt töltöm. Hatalmas hóvihar van, így nem megyek haza a szüleimhez. Nem haragszanak, mondták is, hogy majd inkább holnap, vagy amikor akarok. Remélem, a többiek nem akarnak elindulni ebben az ítéletidőben.
Csak most tudatosul bennem igazán, hogy sokáig nem láthatom azt az akaratos rózsaszín dögöt. Eddig nem nagyon zavart, ha egyedül töltöttem a karácsonyt, de most nagyon rossz. Legszívesebben vele lennék. Nem kell semmi vagy felhajtás, csak ő meg én, az se zavarna, ha kötekedne vagy szokásához híven, elvenné a kajámat. Régen az volt a legnehezebb, hogy beismerjem, szeretem őt, de a mostani helyzethez képest, apróság volt. Legszívesebben elmondanám neki az igazat, de ő nem olyan, és csak a képembe röhögne, vagy megundorodna tőlem, amit nem akarok. Inkább magamban szenvedek.
Készülődök a vacsorához, mikor valaki elkezd dörömbölni az ajtón.
- Mi a franc? Nem várok senkit – jegyzem meg.
Az a valaki a csengőre is ráül.
- Megyek már! – kiáltom.
Kinyitom az ajtót, és az oly’ annyira hiányolt személy áll előttem.
- Végre – jegyzi meg.
Beengedi magát, és míg bezárom az ajtót, leveszi a cipőjét és mintha csak otthon lenne, papucsot keres magának.
- Mit keresel itt? Azt hittem hazamentél – értetlenkedek.
- Ha nem vetted volna észre, enyhe hóvihar van – gúnyos mosolyra húzza ajkait.
- Azt hittem már otthon vagy.
- Nem, ma akartam indulni. Elkapott a vihar és úgy döntöttem nem megyek haza, hanem inkább átjövök hozzád.
- Aha.
- Ugye nem zavarok?
- Nem, épp vacsorázni készültem.
- Oké, éhes vagyok – és már le is ül az asztalhoz.
Eszem megáll ezen a fickón. Kihozom a vacsorának valót, mire felcsillan a szeme.
- Te csináltad? – kérdi lelkesen.
- Igen, édesanyám receptje.
- Akkor már rossz nem lehet.
Mire hozok neki tányér, már maga elé pakolta az enyémet. Már meg se lepődöm. Megterítek, és végre ehetünk. Szinte be nem áll a szája. Élvezet hallgatni a locsogását. Vacsora után segít elpakolni.
- Játszol nekem valamit? – int a zongora felé.
- Persze, mit szeretnél?
- Mindegy.
Leülök és játszani kezdek. Nincs ötletem, csak ami jön. Fél szemmel látom, hogy kényelmesen elterpeszkedik a kanapén és onnan figyel. Nagyon elmerülhetek a zenélésben,mert a következő amire felfigyelek, az egy pohár az orrom előtt. Abba hagyom, és belenézek Hide csillogó szemébe.
- Igyunk – mondja – még mindig nagyszerűen játszol.
- Kösz – veszem el a poharat.
- Boldog Karácsonyt – koccintunk.
Csak úgy ragyognak gyönyörű barna szemei. Pajkosan megvillannak íriszei. A következő pillanatban azt hiszem álmodom. Lágy csókot lehel ajkaimra. Karjait nyakam köré fonja és még közelebb húz magához, miközben mélyíti a csókot. Végre elememre találok és viszonzom neki.
- Miért? – kérdezem, mikor elválik tőlem.
- Nem tudtad? – emel az orrom elé egy fagyöngyöt – Csókolózni kell a fagyöngy alatt.
Meglepetten pislogok rá.
- Tudtam – nyögöm ki.
- Akkor? Miért lepődsz meg? Tudom.
- Mit tudsz? – értetlenkedek.
- Azt, hogy kedvelsz – huncut mosolyra húzza ajkait.
Elveszi tőlem a poharat, és lerakja az asztalra, majd felém fordul.
- Yoshiki, ugye te se gondoltad, hogy nem veszem észre? – kérdi enyhe rosszallással – régóta vagyunk barátok, szóval ismerlek.
- És most mi lesz? – kérdezem lemondó sóhajjal.
- Yoshiki, te tényleg ilyen hülye vagy, vagy csak tetteted?
- Miért?
- Szerinted, miért csókoltalak meg? De ha nem voltam elég érthető – magához húz egy újabb csókra.
Átkarolom vékony derekát, és még közelebb húzom. Szinte belesimul ölelésembe. Jólesően felsóhajt, mikor hasonló hevességgel csókolok vissza.
- Meddig várattál volna? – szakad el tőlem.
- Számít ez?
- Nem - a háló ajtaja felé taszigál.
Ennél szebb karácsonyi ajándékot nem is kívánhatnék.

2 megjegyzés: