15. fejezet
A napok és a hetek összefolynak előtte, főleg a sok munka
miatt. Néha tudunk kicsit lazítani, de nem túl sokat, hiszen kezdetét vette a
stúdiózás. Vannak jobb és rosszabb napok, és hogy mikor tesz keresztbe nekünk a
technika ördöge. Szerencsére elkerül mindet, így viszonylag nyugodtan és jó
ütemben tudunk dolgozni. Néha el tudunk menni kicsit szórakozni, van hogy a
Gaze néhány tagjával, vagy csak Kaial megyek el valamerre kikapcsolódni. Ez
leginkább abból áll, hogy együtt ebédelünk valahol, vagy elmegyünk egy kocsmába
kicsit iszogatni. Néha előbb odamegyek. hátha van egy szimpatikus lány vagy
fiú, akivel eltölthetnék néhány kellemes percet. De nincs mindig kedvem vagy
erőm ilyesmihez. Van, hogy csak haza megyek és beájulok az ágyba. Teljesen
kimerít a munka, arról nem is beszélve, hogy nem élek valami egészségesen.
Talán változtatni kéne ezen, de minek? Fölösleges, jó ez így. Mit számít, ha
már így is mérgezem magam a cigivel? Egyel több vagy kevesebb rossz szokás már
nem oszt vagy szoroz. Hiába fogadtam meg Kai tanácsát, néha eluralkodnak rajtam
a depresszív gondolatok és érzések. Hogy egyedül vagyok, nem kellek senkinek és
egy csődtömeg vagyok. Nem tehetek róla, így érzem. Nem tudom miért vannak ilyen
hangulat váltásaim, pedig már úgy éreztem kezdek egyenesbe jönni. Talán azért,
mert lassan egy éve szakítottunk Ayumival. Igen, biztos emiatt. Végre látom, a
fényt az alagút végén. Igaz, pislákol, de legalább könnyebb már az életem. A
fiúk szerint látszik, hogy nem vagyok annyira életunt és végre kezdek olyan lenni,
mint régen. Én is így érzem, és ezt Kainak köszönhetem. A mosolya és a pozitív
kisugárzása az, ami segít. Életvidám, optimista és ez átragad rám. Egyre jobban
kedvelem, nagyon élvezem a társaságát. Bármikor szívesen töltöm vele az időmet,
még akkor is ha csak együtt ebédelünk vagy csak elszívunk egy cigit a próba
szünetében. Ő is észrevette, hogy nem zárkózom el annyira, mint korábban. Ő is
sokkal vidámabb és nem aggódik értem annyi. Sok mindent elmondtam neki
magamról, de azt még mindig nem, hogy miért voltam olyan, amilyen. Már nem
fontos és nem is tartozik rá. Ez az én bajom, nekem meg megoldanom ahogy tudom.
Majd csak túl leszek rajta. Időbe fog kerülni, de úgy érzem, sikerülni fog.
Tanulok a hibáimból és megpróbálok jobb emberré válni, vagy legalábbis nem
elkövetni azokat a hibákat, amik idáig juttattak. Azt nem élném túl, az egyszer
biztos. Még egyszer nem! Ez az év maga volt a pokol. Azt hittem erősebb vagyok,
de tévedtem. Remélem most már egyenesbe jön az éltem, vagy legalábbis kezdek
túljutni a mélyponton.
Egyik reggel végre viszonylag kipihenten kelek. Végre tudtam
rendesen aludni és nem is kell olyan korán menni, mert Zeronak és Tsusakának
van egy kis elintézni valója. Mivel jól állunk, így Hizumi nem akad ki rájuk.
Nem árt egy kis lazaság, főleg, hogy az utóbbi időben keményen dolgoztunk.
Elvégzem a reggeli teendőket és egy kiadós reggeli után elindulok, hogy
felhozzam a postát. Jobb ha itt vannak a levelek, nem akarok magammal hurcibálni. Fütyörészve nézem meg a mai
postát, hátha jött valami értelmes. Számlák, szórólapok, csak a szokásos. A
kirakott kis kosárba dobom a reklámokat, ahol a nem kellő szóróanyagokat
gyűjtik és akkor nem a folyosón dobálják szét az emberek. Már a lakásban vagyok,
mikor valami felkelti a figyelmem.
- Ez meg? – egy díszes boríték.
Kibontom és egy meghívó az. Elolvasom és fordul velem a
világ. Kihagy pár ütemet a szívverésem és a levegő is kiszorul a mellkasomból.
Csak a második elolvasás után fogom fel, hogy mi áll benne. Ayumi, három hét
múlva férjhez megy, és meghívott. Mindjárt elájulok, komolyan mondom. Ez most
komoly? Csak egy év telt el, mióta szakított velem. Ennyit jelentett neki a
kapcsolatunk? Mikor én kértem meg a kezét, legalább másfél évvel későbbre akarta
az esküvőt. Lerogyok a földre, hátamat a falnak döntöm és zihálok. Nem kapok
levegőt, ez csak egy rossz álom lehet. Ez nem lehet a valóság. Miért velem
történik ez? Mit vétettem? Szerettem Ayumit, tényleg. Azt hittem ő is szeret,
de ezek szerint tévedtem. Ennyit jelentett neki, az a tizenöt év, amit együtt
töltöttünk? Minden, amit eddig felépítettek bennem, kártyavárként omlik össze. Érzem,
hogy valami elpattan bennem és szilánkokra hullik. Szinte hallom, ahogy
üvegként csilingelve törik össze a lelkem. Minden érzés egy pillanat alatt
szertefoszlik, nem érzek már semmit. Felkászálódok és a dohányzóasztalra dobom
a meghívót. Összeszedem magam és megyek próbára. Nem igazán jut el a tudatomig,
hogy mit teszek, automatikusan csinálok mindent. Bent teszem a dolgom és amit
elvárnak tőlem, próbálok mosolyogni, de ez csak egy fintor, meg se közelíti a
valóságot. Minden olyan, mint eddig, max. jobban elgondolkodom. Nem tűnik fel
senkinek semmi, de ez így van jól. Próbálok nevetni velük, bár kissé fásultan
sikerül.
- Nem baj, haladás. Legalább mosolyogsz – vereget hátba
Zero.
- Ez fintor, de a semminél több – nevet Hizumi.
- Kösz fiúk – mosolygok szívből.
Sokat és keményen dolgozunk, ennek köszönhetően a legújabb
számok is gördülékenyen mennek, sikerült mindent egész jól begyakorolni.
Ebédnél állunk meg, hogy mehessünk enni. Most is a Gazával megyünk, nem kell
sokat várni rájuk, ezek szerint ők is éhesek. Uruha és Aoi kissé lemaradva
követ minket. Nem gáz, had legyenek kicsit kettesben. Jó látni, hogy Uruha
boldog. Régebben sokat áradozott Aoiról és mióta együtt vannak… mintha
kicserélték volna.
- Kialudtad magad – lép mellém Kai.
- Miből gondolod?
- Ki van simulva az arcod, nem karikás a szemed.
- Tényleg?
- Igen és mintha jó kedved is lenn.
- Talán – gondolkodom el.
Mosolyogva megcsóválja a fejét. Még mindig nagyon tetszik ez
a mosoly, főleg a kis gödröcskék. Talán ez tetszett meg benne, nem tudom, de
már mindegy is. Elmegyünk ebédelni, jókedvűen beszélgetünk mindannyian.
Csöndesen figyelem a társaságot, de úgy érzem, nem vagyok ott, hogy csak egy
néző vagyok, aki kívülről figyeli az eseményeket. Néha belefolyok a
történésekbe, de igazából mintha ott se lennék. Furcsa, de tényleg így érzem. A
többieknek fel se tűnik, hogy szótlan vagyok, mintha ott se lennék. Mikor néha hozzám szólnak mosolygok és
válaszolok, de nem igen tudom, hogy mit. Mosolygok, de ez csak a látszat, belül
semmit sem érzem. Ez rosszabb, mint hónapokkal ezelőtt. Akkor csak a fájdalom
szaggatta a lelkem, de most azt se érzem. Mintha teljesen üres lennék, a lelkem
meghalt. Megebédelünk, majd visszamegyünk a próbára. Nem igazán jutnak el az
agyamig a történések, gépiesen csinálok mindent. A próbát se tudom annyira
élvezni, mint korábban, talán azért, mert teljesen fölöslegesnek érzem magam,
vagy mert nem tudom átérezni a zenét. A gondolataim egészen máshol járnak,
ujjaim maguktól játsszák a ritmust. Furcsa, a zene se tudja feléleszteni a
lelkem, vagy összerakni azt a milliónyi kis szilánkot, amivé széttört. Nem
értem, miért? Miért küldte Ayumi azt a meghívót? Nem bántott már eleget? Miért
kellett ez a kegyelem döfés? Mindegy, már nem számít. Elérte amit akart…
A nap végére egy kicsit javul a hangulatom, de nem sokat.
Elég sokáig dolgozunk, de nem bánom, ez legalább leköt valamennyire. Ahogy
megyünk haza, szembe jön velem Kai. Mikor meglát, felvillantja hatalmas
mosolyát.
- Szia, most végeztetek? – vigyorog.
- Igen, fáradtak vagyunk.
- Akkor holnap találkozunk.
- Kérhetek valamit?
- Persze. Mit szeretnél?
- Sose hagyd abba a mosolygást.
- Oké… - nem érti, de bólint.
- Helyes – simítok végig arcán és megyek.
Még nem megyünk haza, ugyanis Zero kitalálta, hogy
ünnepeljük meg a kemény munkát. Beülünk egy kocsmába, iszom pár sört a fiúkkal.
Sikerül valami mosolyt varázsolnom a képemre, de a jókedvem csak látszat.
Nevetek, hülyéskedek, de semmit nem érzek, csak ürességet. Sokáig iszunk és sok
félét. Pár óra múlva érek haza az üresen kongó lakásba és ismét a nyakamba
szakad minden. Üresség és fájdalom az egyetlen, amit érzek. De ezt már nem
bírom elviselni. Szinte fel se fogom mit csinálok, csak akkor tudatosul bennem
igazán, mikor a kád mellett ülök, kezemben a zsebkésemmel. Nézegetem a pengét,
a raja csillanó fényt és kezem vékony bőrét ahol kidudorodik néhány ér. Vállat
vonok és egy laza mozdulattal felvágom először a bal majd a jobb csuklóm.
Felszisszenek ahogy a sötét vörös vér elkezd kibuggyanni a sebből. Pár perc, és
semmi sem fáj. Lustán pillantok a karomra, amin végig folyik a vörös folyadék,
és a lábaimnál egy hatalmas tócsában végződik. Egyre gyengébb vagyok. Lehunyom
szemeim.
- Sajnálom – motyogom.
Halványan felrémlik előttem a barátaim arca, utoljára látom
Kait és a hatalmas mosolyát. Kár hogy most már soha többé nem látatom.
Hiányozni fog. A dobos arca elhomályosul majd szerte foszlik. Aztán megszűnik minden.
